Tigryncs Blog

 ...de valahol mindig elhibázom... Tegnap találkoztam az igazi keresztapámmal, akit születésem óta nem láttam. Apu 4 éve meghalt és kitaláltam, hogy felkeresem a hozzá közel álló embereket. Keresztapám egyben a legjobb barátja volt. A találkozásnak mindketten nagyon örültünk, megígérte, hogy innentől tartjuk a kapcsolatot, egy teljesen normális, kedves pasi, aki szívesen mesél. Nagyon szimpatikus, ám mégis keserédes volt a találkozás, ugyanis olyan dolgokat tudtam meg apuról, amiket lehet jobb lett volna, ha nem tudok. A válás után (ekkor 3 éves voltam), apu teljes közönnyel mesélt rólam a barátainak (ha egyáltalán kérdezték), és keresztapám finoman fogalmazott, de lejött a szavaiból, úgy érzi, apu nem igazán szeretett engem. Mondjuk ezt már igazán levehettem volna abból, hogy öngyilkossága során sem gondolkodott el azon, hogy ezzel nekem mit fog okozni (pszichiáter, gyógyszerfüggőség, farcolás, epilepszia, stb.). Rossz volt megtudni, teljes letargiába vagyok jelenleg. Tudjátok, hogy van ez.... Az ember reménykedik, hátha ... Én reménykedtem, hátha legalább a barátainak elmondja, hogy hiányzom neki, büszke rám, ilyesmi. De ehelyett csak negatív dolgokat mondott. Pl. nem látogatom eleget (megjegyezném, 6-7 éves voltam ekkor, nem igazán értem, ő miért nem tudott látogatni). Na jó, hozzátartozik a dologhoz, hogy apu mániás depressziós volt, eddig próbáltam minden hülyeségét a betegségére fogni és anyuék előtt én álltam ki mellette vitás helyzetben állandóan. Ivott is, gyógyszerezte is magát, ok megvolt a baja, de nem én akartam a világra jönni. 4 éve pedig önző módon az öngyilkosságot választotta  és maga mögött hagyott két gondoskodó szülőt, egy segítőkész testvért és egy lányt, akinek számtalan kérdése lett még volna hozzá. A legtöbb kérdés a "miért"-el kezdődött volna. Rossz a kedvem sírni akarok, csalódtam, és fáj a szívem. Ráadásul még itt ez a rohadt csütörtöki munkanap. Talán sosem volt még ilyen hosszú....