Na publikálok valamit. Ez egy álomból született (Tiszta Kafka :))) Ha valakinek van kedve, értékelje, köszi! Az eleje ne tévesszen meg senkit, lesz az jobb is.

Fél 12 – Menekülj az órától

1.

Egy régi padon ültek egymás mellett. Éjszaka volt. A telihold megvilágította a mögöttük elhelyezkedő templomot, így az egészen kísértetiesen festett. De ők nem foglalkoztak sem a teliholddal, sem pedig a templommal. Egymáséi lehettek végre. Ha csak egy kis időre is, de titokban együtt lehettek és tervezgethettek, szerelmesen átölelhették egymást és annyi csókot oszthattak, amennyit ez a rövid idő engedett. A lány annyi idő és várakozás után végre a fellegekben érezte magát és teljesen biztos volt abban, hogy aki mellette ül, az élete párja, dacára minden szülői tiltásnak. A fiú arra gondolt, hogy még sohasem látott szebb teremtést barátnőjénél és ha törik, ha szakad, majd ő megmutatja, hogy néhány börtönviselt év után is ember maradt, tele érzésekkel és új életet kezd.

-         Szeretlek. – mondta a lány, majd ismét megcsókolta.

-         Én is szeretlek. Soha nem engedlek el. – a fiú úgy érezte, kicsit érzelgősre

sikeredett, de a hangjából nem csak a szerelem, hanem a határozottság is kihallatszott.

Mikor a lány észbekapott, hirtelen felugrott és ránézett a templomórára.

-         Negyed tizenkettő van… A szüleim már biztosan aggódnak. Úgy tudják, hogy egy osztálytársamnál vagyok és tízig kaptam kimenőt. Jézusom, teljesen megfeledkeztem az időről!

Azzal már pakolt is össze, a kikapcsolt mobiltelefonját, a doboz Multifiltert (melyet természetesen szintén titokba tartott szülei előtt) betette táskájába és gyorsan bekapott egy rágógumit. Felhúzta kabátja cipzárját, indulásra készen volt, most a legnehezebb következett: a búcsú. Legközelebb csak egy hét múlva látják majd egymást. Érezte, hogy meg kell igazítania a haját, ezért gyorsan tett bele egy hosszú hajtűt.

-         Maradj még egy kicsit. Ha már elkéstél, nem mindegy? – kérdezte a fiú,   de hiába, a lány rosszalló pillantást vetett rá, ezzel megválaszolta a kérdést.

-         Ölelj át. Kérlek.

A fiú teljesítette a kérést és olyan szorosan magához húzta, hogy az már szinte fájdalmas volt. Érezni akarta az illatát, mélyen beleszagolt a kabátjába és arra gondolt, hogy egy hétig ezt az illatot akarja érezni folyamatosan.

Miközben így álltak, a lány is ugyanerre gondolt, majd kinyitotta a szemét és pontosan a templomórára nézett. Fél tizenkettő. Valami nem stimmelt. Hevesebben kezdett verni a szíve és remegni kezdett. Nem bírta levenni a szemét az óráról.

Fél tizenkettő.

Hangokat hallott a fejében. Egy ismeretlen női hang volt az. Csábító, édes és úgy szólt, mint az anya, aki a gyermekét okítja szelíden.

Gyerünk, Kicsikém. Itt az idő. Meg kell tenned. Nézd az órát, látod milyen hívogató? Milyen gyönyörű? Nem kell semmit sem tenned, csupán hátranyúlnod. Okos lány vagy Te, tudod mi a dolgod. Ugye, tudod? Ez az…

A fiú már el akarta engedni öleléséből, de a lány egyre szorosabban bújt hozzá. Mindeközben megállás nélkül csak az órát nézte. És hallotta azt a hangot.

Már csak néhány másodperc…

5…

4…

3…

2…

1…

A lány hátranyúlt, kitépte hajából a hajtűt és beleszúrta a fiú torkába. Először csak kicsit, mint amikor egy számunkra ismeretlen dologgal barátkozunk, aztán lassan egyre mélyebbre nyomta. Érezte, hogy vér spriccel a kezére és a karjára is, de tudomást sem vett róla. Csak annyit akart, hogy minél mélyebbre menjen.

Megy az még, Kicsikém… Megy az. Beljebb.

A nő hangja a fejében szinte zakatolt, de mégis megnyugtatta és erőt adott. Teljes erejével átszúrta a nyakat. Közben a fiú hörgött és vér folyt ki a száján. Összeesett. Haláltusáját vívta, de nem jött ki hang a torkán, mégis a kezével segítségért nyúlt. A lány nevetett. Hisztérikusan nevetett és nem bírta abbahagyni. Megtette. Most már minden rendben lesz. Őrülten kavargó gondolatai közé bevillant, hogy a fiú önvédelemből mindig tart magánál kést, a kabátja belső zsebében. Lehúzta a cipzárt és kivette. Hosszan nézegette, megpillantotta a pengén saját tükörképét. Olyan szépnek látta magát. Már az arca is véres volt és épp azon gondolkodott, hogy nincs szebb szín a vérvörösnél, mely így éjszaka a telihold fényében már-már fekete, de valahogy mégsem. Újra nevetni kezdett, majd a hátára fordította a fiút, letépte róla a kabát alatt lévő inget és a pillangókést teljes erejével a szívébe döfte. Nézte, ahogy tehetetlenül vergődik, szájából és nyakából spriccel a vér, majd visszaült a padra, ahol húsz perce még gondtalanul andalogtak és egy régi dalt dúdolt magában.

„Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem,

templomi imával…

Álmokat kergető vasárnap délelőtt…

Bánatom hintaja nélküled visszajött…”

Ránézett az órára, megállapította, hogy immár éjfél is elmúlt öt perccel. Visszament a fiúhoz, aki már abbahagyta a hörgést és élettelenül feküdt a földön, majd kihúzta a nyakából a véres hajtűt és betette a hajába. Elindult.

To be Continued......... :)